Na hát itt vagyok megint. Az égiek ugyan megsegítettek, de annyi munkát adtak, hogy nem volt egy percnyi nyugtom tegnap.
Hát akkor nézzünk csak körül, hogy mi is vesz engem körbe. Pillanatnyilag tér, rengeteg, határtalan tér, kivált képp ha ha az ég felé nézek. Ha a hátam megé tekintenék, de miért tenném, nem látnék mást csak a kalyiba falát, mert most épp az árnyékos oldalán ücsörgök egy nagy padon. Jobbra fel a fenyőerdő aljáig nyúlik a kaszáló, idén már kétszer kaszáltunk rajta, gyűlik a széna télire, főleg ha lesz még eső. Velem szemben, egy jó kőhajításnyira, van a karám meg az akól, de azt most nem használjuk, maj' csak télen, most a szabadban éjszakáznak a birkák. Balra van az első legelő, le egész a patakig, ahol itatni szoktunk, na meg néha feredni is, de erről majd később. A patakon túl van a bükkös, az leszalad egész a faluig, az vagy félnapi járás ide. A patak folyása mellett, ha megyünk kicsit átérünk a másik legelőre, amit mi csak a Nagylapos-ként emlegetünk ez vagy ötször akkora mint az itteni nem is igen lapos, mert egy kicsit lejt, de a hegyek között ez már annak számít. A végiben van egy tó, amiról egy tudós ember azt mondta, hogy tengerszem. Hát azt nem tudom, hogy a tengernek milyen a szeme, de ha a szeme ilyen szép biztos szép lehet egészen. Ennek olyan kék a vize, mint annak a leánynak akit egyszer láttam a bucsuban, hát utána vagy három napig nem is tudtam aludni, folyton-folyvást rajta járt az eszem. A tó túlpartján újra csak ménkű nagy hegyek vannak, a tetejuk tiszta egy kopár szikla, csak a sasok meg a zergék járják. Ha kinézek a kalyiba ajtaján pont arra látok, nagy ritkán mikor arra járok én is elmondom magamról, hogy "legmesszebbről rám merengve néznek, ködön át a mármarosi bércek."
No amíg itt bámészkodok meg írogatok nem is vettem észre, hogy mindjárt le megy a Nap, a birkék meg még szanaszéjjel.
