Ott hagytam abba az előző beszólásom, hogy volt tűzugrás is.
Ez nálunk az egyik legfontosabb társadalmi esemény. Itt derül ki, hogy ki kivel és mennyire komoly a dlog. Ha a templomban kihírdetik az esküvőt az még elmaradhat, na de ha valakik együtt tüzet ugornak ott nem marad el az esküvő. Illetve egyszer elmaradt, ezt is a nagyapám mesélte.
Történt, hogy egyszer görög atléták edzőtáboroztak felénk, így nyárelőn, s mivel mi vendégszerető népek vagyunk, meghíttuk őket is az Iván napi bucsuba. Zajlott is a bucsu, a tűz is leégett már, a párok is gyűltek az ugrásra. Mi meg egyre lestük, hogy választott-e valamelyik atléta leányt magának, de nem nagyon mocorogtak, csak ültek a seggükön, mint a naposkacsák Húsvétkor. Na elkezdődött a tánc, ugrottak szépen a fiúk s lányok vegyest, a végén csak felugrik az egyik maratoni futó kézenragadja a kocsmáros fiát, nekifutnak a tűznek, azt átugorják ketten! Na elkezdődött egyből a kiabálás meg a cifrázása a szép szavaknak, még az a szerencse, hogy futó volt a legény mert ha utólérik meghempergetik a parázsban. A kocsmáros fia is csak a szénapadláson talált menedéket.
De most nem volt ilyen affér a völgyben, mindenki csak a hozzá illővel ugrotta at üzet. Én most nem ugrottam, már eccer ugrottam, de akkor is jól megégettem magam...
A héten volt a szentjános bogarak rajzása. Ezt igen szeretem elnézegetni, ahogy sötétedik az erdőszél egyre több és több kis lámpás gyúl, mire leszáll az este, teljesen olyan a környék, mintha millió kis lámpással szaladgálnának a lidércek. Szinte beleborzongok még most is. És a finom hársfaillat, ami körüllengi a völgyeket az valami csoda. Csak azt sajnálom, hogy itt a hegyoldalakon már nem él meg a hárs.
Megyek, mert megint elcsámborogtak a birkák.
